Ismered azt az érzést? Mikor a kezedbe akad egy régi emlék a semmiből. Egy fénykép, egy rajz, egy régi óra, egy ruhadarab. És az öröm, hogy újra látod amit olyan nagyon szerettél, melegséggel tölti meg a lényedet? Mert akié volt, fontos volt neked.

Aztán kavarogni kezd az emlék, megcsapja a tarkódat a veszteség szele, és a bánat átjárja minden porcikádat.

És te ott egyensúlyozol mint egy kezdő kötéltáncos, a két teljesen ellentétes érzelem között és nem mersz sehová se dőlni, nehogy belesüllyedj bármelyikbe is. Hiszen a szomorúság senkinek se jó. Az öröm meg nem megengedett. Szabad örülni a veszteségnek ilyen fenyegető közelségében? Olyan ez, mintha szétválna a tenger az összecsapó hullámok találkozásánál, és megmutatná meztelen valóját a tajtékzó habok alatt. És te ott állsz és azért könyörögsz, hogy most álljon meg az idő. És hagyjon minden érzést a homlokod mögött!