Mi dolgozó nők, folyton csak hajtunk. Pláne, ha gyerekünk is van. Tökéletesen belesüppedünk a mindennapok viszontagságaiba, futunk a boltba, a manikűröshöz, kitakarítjuk a konyhát, rendbe tesszük a hajunkat, aztán újra és újra elvégezzük a munkánkat, bármi is legyen a foglalkozásunk. Taposunk ebben a mókuskerékben, ahol állandóan gyantáztatni, meg szemöldököt szedetni kell, épp megszokjuk hogy meghalni sincs időnk és akkor bumm! Beüt az az átkozott szerelem.
Úgy megkérdezném ilyenkor az Istent, vagy mit tudom én kit, hogy ezt meg ugyan minek küldted éppen ide? És nem a társkeresőről, vagy a munkahelyről érkezik és nem akkor amikor éppen vágyakozunk valaki után, hogy végre ne legyünk már annyira egyedül. Pontosan olyan időben jön, mikor egyáltalán nem vagyunk felkészülve erre az érzelmi hullámvasútra. Mikor már kezdjük egész jól ütemezni a napi feladatokat, marad időnk egy pohár borra a fürdőkádban ülve. Ilyenkor jön az a kellemetlen feszítő érzés a mellkasunkban, hogy mennyire szeretnénk látni azt a valakit. Megismerni, érteni, csodálni a gondolatait, magunkénak érezni a rezdüléseit. Koppanva járni macskaköveken, ahogy hozzá sietünk titkos randevúra. De kérdem én, hogy minek ez az egész hajcihő? Miért engedjük meg az agyunknak, hogy telepumpálja oxitocinnal a már amúgy is végkimerülésig hajszolt elgyötört tagjainkat? Hogy a fenébe nem gondolunk bele, hogy milyen mocskosul nehéz lesz majd a végén újra beleszokni az egyedüllétbe, nem felemelni a telefont, nem várni az üzenetet és nem elmesélni azt a nagyszerű dolgot ami aznap velünk történt? Miért nem tudjuk ugyanazt az örömöt érezni a nélkül, hogy megosztanánk egy férfival akit közel engedünk magunkhoz? És miért nem elegendők a barátok a mindennapjainkba?
Kapcsolatfüggők vagyunk netán? Nem tudom elhinni, hogy a természet ennyire ki tudott babrálni velünk, hogy míg a férfiakat a vadászösztönnel, minket a kapcsolatteremtés örökös ösztönével ruházott fel. Annyira kegyetlen egy átoknak érzem ezt a késztetést, ami szétfeszíti a mellkasunkat, hogy a bordáink közé fogadhassuk a szeretett férfi minden lélegzetvételét.
Vajon mi az, ami helyettesíteni tudja ezt a mindent elsöprő vágyat? Nevelünk gyermekeket, feladattal töltjük meg a napot, gondoskodunk a háziállat szükségleteiről. És itt van az az átkozott hiba a rendszerben. Mert a testünk sokkal hamarabb elfárad, mint a lélek vagy az agy. Tehát ha turbó sebességgel is pörgetem a mókuskereket és vállalok még munkát és elviszem a gyereket még játszózni, akkor is kattog az agyam annak az általam éppen akkor fantasztikus lénynek a hiányán. Akkor is sóvárog a lelkem a mosolya, keze melege, bőrének íze után. Hogy nem tanuljuk már meg, hogy ideig óráig ez a fantasztikus csoda, amit ott mi megélünk a szerelem kezdetén, egy végtelenül gyötrelmes szenvedésbe csap át egy adott ponton? És onnan felállni nem éppen egy egyszerű feladat. Így én komoly elhatározásra jutottam. Kell a francnak az a pillanatnyi oxitocin! Én biztos, hogy ha ezek után, ha bekopog az ajtómon a szerelem én gúzsba kötöm és bevágom a szelektív hulladékgyűjtőbe a város másik felében. És olyan gyorsan iszkolok majd tovább, ahogyan csak a lábam bírja. Mert hányszor szakadhat meg egy erős nő szíve? Erre nincs semmilyen kutatási anyag. Pedig kereste, higgyétek el!
(Bánrévi Lili)