Ma este megnéztük a Nimfománia című előadást az RS9 Színházban. Hosszasan gondolkodtam arról, hogy mit is emelhetnék ki ebből a rendkívül összetett, helyenként rettentően groteszk, itt ott annyira morbid módon vicces darabból, ami miatt ajánlhatnám az olvasóknak. Nem tudom másképp kezdeni. Ezt látni kell!

A történet egy meggyötört házasság elfajzott romjain kezdődik, ahol a gyermeket oly hőn áhító feleség, mint egy tenyészbikának használja a férjét. A férj ettől aztán egy összetört érzelmi és fizikai roncs. Kovács Olga és Timkó János játéka már az első öt percben brutálisan mellbe vág bennünket. És mikor már elkönyveltük, hogy ez egy ilyen nyomasztó és groteszk, meg nem értett művész tollából kiszabadult alkotás lesz, akkor lecsap ránk Dióssi Gábor nőgyógyász szerepében. Előre elnézést kérek, hogy elidőzöm az ő játékán, mert meg kell mondjam, nekem ma este ő volt a favorit. Végtelenül könnyed, vicces, sziporkázó személyiség. Régen nevettem ennyire felhőtlenül, mint itt-ott egy-egy mondatán. “erektálunk, Nem erektálunk!” vagy ” mi lenne, ha az én génállományom belecsusszanna a te génállományodba, majd a te génállományod visszacsusszanna az én génállományomra?” -mondta a nőgyógyász a betegnek a rendelőben, miközben a férj épp talált egy szikét és kasztrálta önmagát a rendelő padlóján. Annyira hihetetlenül szürreálisan vicces, hogy ez után a férj boldogságtól sugárzó arccal, véres törölközőt szorongatva boldogan énekel 4 oktávval feljebb, mint az normális lenne. A közönség vinnyogva kacagott, köztük én is. Menszátor Héresz Attila a pap szerepében, hozta a már tőle megszokott mélyen szántó mindent kifejtő érzelmes monológjait. Nyilvánvaló volt, hiszen egyben ő a darab társírója és rendezője is. Gondolhattuk, hogy ilyesmit ír magára. Maday Gábor ördögi, gyermeteg és elmebeteg karakterét teljesen be tudtam fogadni, bár őszintén szólva helyenként féltem, hogy ő lesz az aki robbantja a darabot. Ő lesz majd, aki teljes egészében megfordítja a történetet. De nem ő lett, illetve nem úgy, ahogy arra számítottunk. Rusznák Adrienn monológját a közepe tájékán nem igen tudtam hova tenni. Egy nő élete viszontagságairól mesél egy másiknak, aki egyáltalán nem kérdezte azt. Erőszakról, lánykereskedelemről, prostitúcióról, emberrablásról és gyermekrablásról. Nem tudom, valahogy nekem az oda nem kellett, de biztos ennek is megvolt az érzelmi vonatkozása. Ám a főszereplőnő szexpartija a három kocsmatöltelékkel, az este fénypontja. Mindezt táncos vicces, tapsolós, közönségre vigyorgó performance-ba gyúrva. Na itt is visítva röhögtünk. Aztán a szünet alatt még mindig gondolkodtunk, vajon tetszik-e ez nekünk egyáltalán. Rettegve néztünk a második felvonás elébe, mert ekkor már tudni lehetett, hogy ez a meggyötört nő, aki képtelen teherbe esni, hiába próbálja mindenhogy mindenkivel, biztosan ámokfutásba kezd. Itt valaki meg fog halni, gondoltuk. És meg tudtak lepni. A második felvonáson pillanatok alatt egy szexfüggőknek tartott összejövetelen találtuk magunkat, ahol az előadás interaktívra váltott egy időre. Ez teljesen elsimította a bennünk keletkezett feszültséget és tökéletes természetességgel tudtuk befogadni az ez után következő thrillert. Nem lövöm le a poént, mert van poén! Nézzétek meg! Mondjuk az, hogy a darab plakátja hogyan kapcsolódik bármihez, azt igazán nem tudom. Mindent egybevetve egy érdekes, és végtelenül vicces előadás volt a maga nyomasztó Menszátor-os ragyogásával fűszerezve. Határozottan megért egy estét.

(Bánrévi Lili)